Változások

Indulása óta valamennyi Yabo kihíváson részt vettem. Az adott téma és a saját életem közöttt mindig tudtam párhuzamot vonni. Most sincs ez másképp.

Amikor márciusban visszamentem dolgozni, rövidesen a "valami munka" volt a téma, júniusban, amikor a házassági évfordulónkat ünnepeltük, az esküvői "kellékeknek" kellett szerepelni az oldalon. Most egy, A Hollóból vett idézet ("mert örökké nem eshet") indítja a kihívást, ennek kapcsán az újrakezdés a téma. Hát most nagyon megvan ennek az aktualitása!

2001-ben kezdtem dolgozni egy megváltozott munkaképességű embereket is foglalkoztató cég műszaki osztályán mint gyártmányfejlesztő. Ez volt az első munkahelyem. Az akkori irodánkat csak úgy hívták, hogy "a béke szigete". Az ott dolgozók között mély barátság alakult ki, és az összetartozás, az emberség, a becsület, a segíteni akarás, a támogatás kötötte össze őket. Már az első napon azt éreztem, hogy jó helyen vagyok, hogy én is ide akarok tartozni. Az akkori főnököm, kollégáim sokat segítettek eligazodni a számomra új világban, nagyon sokat tanultam tőlük, és sikerült beilleszkednem a csapatba. Mindig tudtunk egymás munkájáról, gondjáról, és természetes volt, hogy segítünk egymásnak. Sajnos csak 5 hónapig tartott ez a csoda, mert ketten elhagyták a béke szigetét, és önálló vállalkozásukat folytatták. Volt persze nagy szomorúság, de az élet ment tovább a cégben is. Új vezető, új emberek kerültek az osztályra, és habár a béke szigete eltűnt, a jó közösség, a baráti kapcsolatok, a jó társaság megmaradt a régiek és az érkező újak között. Habár az új főnökünknek voltak hibái, voltak jó pillanatai is, és emberségesebb volt a jelenlegi főnökömnél.

2005 elejétől szülési szabadságon voltam 5 évig. Barátokat, jó csapatot hagytam ott. Aztán a távollétemben elkezdődtek a nagy változások. Először az akkori igazgató vonult nyugdíjba, elég tragikus módon, mert nyugdíjba vonulása másnapján autóbalesetben életét vesztette. Az új igazgató mellszobrot állíttatott emlékére a cég udvarán. Szerették a dolgozók. Akkor még volt étkezési jegy, üdülési csekk, sportprogramokat, kirándulásokat szerveztek a dolgozóknak, mindenki elégedett volt. Az új igazgatóval kezdtek a dolgok rossz irányba fordulni. Ehhez hozzájárult az is, hogy megszűnt az állami támogatás, és a cég megszűnt önálló kft-ként működni, beolvadt a pesti székhelyű Főkefe-be. Jöttek az új vezetők, akik változást akartak. 5 év alatt sikerült tönkretenniük a céget, most aki tud, menekül az embertelen bánásmód, az alacsony fizetések elől. Amikor márciusban visszamentem, már egy új, nyitott, modern iroda fogadott, a régi, megkopott, rossz székekkel. Most két osztály dolgozik itt, valamint a felső vezetők bőr forgószékes asztala is itt van. Megszűnt a bensőséges viszony, sokszor nem tudjuk, mit csinál a másik, távol ülünk egymástól, és az új divat szerint már nem is beszélgetünk, hanem emaileket küldünk egymásnak. Személytelen, rideg hely lett. A juttatásokat elvették, mindenki elégedetlen volt. A főnökömről nem sok jót hallottam előtte sem, nem sok pozitívumot véltem felfedezni benne néhány hónap alatt. Minden nap szóba került kedves kollégáim között a váltás lehetősége, de a mi végzettségünkkel nehéz állást találni. Közben az utóbbi években jelentősen visszaesett a megrendelések száma, nem tudtuk felvenni a versenyt, a súlyos anyagi gondok miatt idén június 1-től a fizikai dolgozóknál munkaidő-csökkentést rendeltek el. A szellemi állomány feladata új megrendelések keresése és az esetleges ajánlatkérésekre adott gyors válasz volt. A gyártmányfejlesztés már rég megszűnt, igazából nem is volt. Most a vevőkör és a megrendelések visszaesésére, valamint a műszaki előkészítés munkaigényességének csökkenésére, az állami támogatás megvonására hivatkozva a mai naptól megszüntették a munkaviszonyomat. Ezt tegnap, negyed órával a munkaidő befejezése előtt maga az igazgatónő nyomta a kezembe (akinek annak idején én mutatkoztam be, miután már kétszer elkerülhetetlenül összefutottunk a folyosón, és akinek - és még másoknak se - nem mutatott be a főnököm), hozzátéve hogy a továbbiakban fel vagyok mentve a munkavégzés alól, és két hónap végkielégítés illet meg. Hát, váratlanul ért a dolog, de igazából találkozott az elképzelésemmel. Semmi jel nem mutatott erre. Utólag már tudom, hogy a múlt héten leadott írószer igénylésemet (a beszerzések korlátozására hivatkozva) ezért nem írta alá a főnököm, aki jellemtelen módon a tegnapi naptól elment tervezett szabadságára anélkül, hogy tőle magától bármit is megtudtam volna. Remélem ezzel a lelkiismerettel sütteti a hasát a tengerparton.

Nem vagyok elkeseredve (csak egy kicsit). Úgy fogom fel, hogy kaptam egy esélyt az újrakezdésre. Már egy ideje komolyan foglalkoztat, hogy tanulnom kellene valamit, elvégezni egy tanfolyamot, most eljött az alkalom. Sajnálok néhány embert otthagyni, nekik nem lesz könnyebb. Én pedig remélem hogy hamarosan jóra fordulnak a dolgok, mert örökké nem eshet!